Skip to content

Amikor a kontroller kiesik a kézből

Egy barátom (3 gyermekes családapa, ez a téma szempontjából releváns) megkérdezett egy cikkel kapcsolatban, hogy milyen gondolataim vannak a felvetett témakörökkel kapcsolatban. A cikket itt találjátok: Nyári Luca tollából.

A cikk kiteszi az asztalra a középkorú és fiatalabb generációk általános megélését, csalódását, hitvesztését, félelmeit, kapaszkodó-nélküliségét. Nagyon is aktuális, egyre inkább az. És érthető, átlátható, nekem apaként is átérezhető a jogossága. Egy oldalról.

A másik oldalról meg – még egy kislány apukájaként is – azt látom benne, ami miatt ez az egész történik (részben mindenképp).

Igen, itt van a terünkben a klíma- és ökoszisztéma válság, a covid-járvány, az orosz-ukrán háború, az egyre erősebb infláció, megtébolyult, hatalmi mámoros diktátorok és minidiktátorok egyre gyarapodó csapata, a látványosan nem független és döbbenetesen nem hiteles média, a hatalmas egóval bíró és helyzetével visszaélő tudományos szféra, a hamarosan beérő gazdasági összeomlás, jövőbeni járványok, előre jósolható más háborúk stb.

És igen, itt van mindezekkel a kapaszkodók, a korábbi világ- és jövőkép, a kiszámíthatóság, a biztonságélmény stb. elvesztésének az élménye. Teljesen jogosan, tényleg elfelejthetjük mindazt, amibe eddig belekapaszkodhattunk egyfajta kollektív valóságérzékelésként. Az élet megköszönte a naiv feltételezéseinket, és nagy elánnal lesöpri magáról még a morzsáit is. 

És itt volt az ideje, helye van, nagyon is.

Alapvető ősi emberi eltévedésünk a kontrollmániánk. Ősidők óta, saját magunk és a világ nem értése miatt félünk, zsigerileg, behuzalozottan, személyiségünk és kulturális programjaink rétegei alatt. Félünk a haláltól, a sérülésektől, a fájdalomtól és ekképp a kiszámíthatatlanságtól, az instabilitástól, a tehetetlenségtől, az irányítás elvesztésétől. A kihívásoktól, a kontrollzónánkon kívül eső dolgoktól és a kényelmetlenségektől. És féltjük ugyanígy a szeretteinket és másokat.

Valójában egy görcsös és nem tudatosított önvédelmi mechanizmusból fakadó kontrollálási mánia van minden mögött, amit itt a cikkben sorol a szerző, mint generációs trauma-élmény (és pillanatig sem szeretném ezzel minősíteni, valójában teljesen megértem a dolgot). A mostanában berobbant különböző válságok mögött álló 

– fogyasztói társadalom-modell, 
– a túltermelés,
– a multivilág,
– az energiapazarlás,
– a profitéhség,
– a hatalom-mánia, imperializmus,
– diktatorikus működéseket lehetővé tevő társadalmi birkaság és vakság,
– a megfelelési kényszerről ordibáló trendek: a divat- és testipar, telefon/autó/jacht stb. ipar, a luxusigény stb.,
– a közösségi média mechanizmusai,
– az állatok és a természet kizsákmányolása,
– a még többet, még nagyobbat, azonnal vágya,
– a fegyverkezés,
– a nacionalizmus,
– a szélsőségek,
– háborúk, vallásháborúk,
– versengés
– stb. (kb minden megnyilvánulásunk)

mögött valójában mindenhol ez van, mindegy melyik részét nézzük a társadalomnak – és mindegy melyik társadalomnak. 

Ez mind az egyéni és kollektív tudattalanban gyökerező létvágy-túlélési ösztön, a szabadjára eresztett és szublimált (társadalmilag elfogadhatóvá formált, de továbbra is tudatlan) önvédelmi mechanizmus szülte zsigeri biztonságvágy óhatatlan következménye. Ahogy mindent leuralunk, tönkreteszünk, nem tisztelünk, szabályozunk, irányítunk, pusztítunk stb. Az emberek tudatát áthatja ez a kontrolligény (valójában teljesen elhatalmasodott kényszer). Márpedig a karma mindig a tudatunkra mutat tükröt. 

Amíg az emberek fejében létezik ez a kontrollmánia, addig a társadalmi és egyéb vezetőink, a világmédia tulajdonosai, cégcsoportok tulajdonosai&irányítói ennek tükreként akarnak/vágynak majd manipulálni, egyre nagyobb és torzabb mértékben kontroll alá hajtani minket. A karma terében minden tükör. Amíg gyermekek akarunk maradni, lesz mindig aki betöltse a gyám szerepét. Amíg az emberek nem akarnak magukért felelősséget vállalni, addig megteszik mások, nagy örömmel, felcsillanó szemmel. 

Akinek ez nem tűnt fel a covid-évek alatt, az nagyon szorosra zárt szemekkel néz még körbe. Ha mi elnyomjuk a világot, lekontrollálunk mindent, és elhisszük, hogy ez így rendben van, nos, lesznek mindig, sokan, akik pont így fognak gondolkodni, csak épp felettünk diszponálva megélve ugyanezt. Mert ekképp működik a társadalmi szintje a tudatunknak.

A világegyetem egy jó nagy hely. Ehhez képest az emberiség és az emberiség által létrehozott bármilyen szerveződés valójában csak porszem a végtelenben, a karma mátrixában. Nem tudjuk leuralni a világot teljesen és pláne nem a végtelenségig. Ez egy nagy és kollektív illúzió, a belülről mindentől rettegő, és ettől erőszakos kisóvodás álma az egész homokozóról. 

A megvilágosodás (helyesebben: ráébredettség) állapotában az egyén teljes önátadásban (kontroll-elengedésben/átadásban) kapcsolódik a világhoz. Elengedi a saját félelmeit, és rábízza magát a mindenségre (az Univerzumra/Istenre/Allahra/Brahmára stb.) csont nélkül, a legkisebb bizalmatlanság nélkül, ellenben teljesen tudatosan. Mindannyian efelé haladunk egyéni utunkon, erről szól az egész leszületési-láncolatunk története, efelé sodor minden tanulásunk, tudati fejlődési folyamatunk.

A fejlődés/tudatosodás hajtóereje és színpada a kauzalitás tere: ok és következmény kontextusa – közkeletű kifejezéssel: a karma. Magyarul, ha eltévedő dolgot művelünk (a gondolat-beszéd-cselekvés modalitásaiban), akkor annak a következménye számunkra valamilyen fokú szenvedéssel jár. Másképp fogalmazva: ha nem az önmagunkkal és a világgal való tudatos harmóniából fakad, amit teszünk, akkor diszharmonikus lesz számunkra a végeredmény. Magyarul pofon jön, amit mi rendeltünk meg, jellemzően tudattalanul az egész folyamatra.

A karma az nem büntetés – hiába annak szereti látni az egónk, hanem csak következmény. Se nem jó, se nem rossz. Felfoghatjuk millióféleképpen, reagálhatunk ugyanennyi módon. Viszont egy olyan hozzáállás létezik szerintem, aminek van értelme: tanításnak venni, felelősséget vállalni érte, és meghaladni az okot, amivel kiváltottuk. Megérteni, hogy minden történésünk, helyzetünk csak a saját kivetülésünk. Csak a saját valóságunk tükröződik, és addig van tanulnivaló, amíg nem tetszik vagy fáj, amit a tükörben látunk.

A karma terében az érdekesség az – ami miatt a modern, mély kontextusoktól teljesen elszakadt világképben gondolkodó emberek nem is tudják megragadni -, hogy jellemzően nem instant az ellenhatás megnyilvánulása, hanem akkor érkeznek meg ránk a kauzális tér kihívásai (külalakjukban sokszor sorscsapások), amikor elértük a megfelelő tudatosságot ahhoz, hogy meghaladhatóvá váljon az azokat kiváltó működésünk. Addig nem. Magyarul akár évezredeken keresztül nem találkozhatunk bizonyos pofonokkal, pedig folyamatosan elkövetünk dolgokat. 

Aztán egy nap, elérve az adott kérdéshez tartozó tanulási szintet, megérkezik a tanár, és utána le sem száll rólunk, amíg sikerrel le nem vizsgázunk. Nem egyszeri vizsgával, hanem szigorlattal: magyarul, amikor már zsigerileg, gondolkodás nélkül a helyes működést futtatjuk programként, a régi, immáron malware-nek minősíthető program helyett. Amikor már a tudatunk tart ott, hogy a történéseinket tudja megfelelőképpen integrálni és transzcendentálni (meghaladni, magasabb szinten folytatni), ergo valóban megfejlődni.

Az emberi tudat nem csak egyénileg, hanem társadalmilag is fejlődik (vagy tisztul, attól függ, honnan nézzük) ekképpen, kollektíven is benne vagyunk ebben a folyamatban, a fajok tudata, ennek megfelelően önszerveződése is bejárja ezt az utat. 

A jövőtől való félelem – bármennyire értem, és egy jövő generációjához tartozó, a miáltalunk hagyott káoszos és szörnyűnek ható világ örökösévé váló kislány apukájaként átérzem -, nem az, ahol már a jelenlegi tudatosságunknak megfelelően tartanunk kellene. Sok évezreden át alakítottuk környezetünket és a saját társadalmi működéseinket annak megfelelően, hogy a technológiánk mit tett lehetővé a kiszámíthatóság, biztonság, kontroll és komfort igényünknek. Arra gyúrtunk, hogy minél inkább lehessen stabil világképünk, hogy úgy érezhessük, hogy kiszámítható a világ – és hogy egyre jobban megvan hozzá a kontrollerünk. Hogy tudjuk mit kell tenni egy biztonságos és prosperáló jövő megteremtéséhez. Értem, abszolút, ebben nőttünk fel mindannyian.

A világmindenség szemével ez viszont kevés. Ennél több az ember, csak ezt még pont mi nem látjuk. A kontrolligény, magunk és mások féltése az még a gyermekkorunk mindent meghatározó alapműködése, de nem a felnőtt létező sajátja. Az még arra tükör, hogy nem vállaltunk felelősséget a tetteinkért, tudatunkért. Hogy még nem értjük, és nem is akarunk vele szembenézni, hogy minden csak kivetülése a mi működésünknek. Hogy bármivel találkozunk, az csak egy következmény, de ráadásul nem is ellenünk van, hanem csak megadja a lehetőséget a tanuláshoz. Életről életre, igen. És hogy egyénileg és kollektíven is rajtunk múlik csakis, hogy mi fog történni velünk.

A kamaszkorba lépő gyermek érzi, hogy önállóvá kéne válnia, de egyrészt nagyon büdös és terhelő még neki a felelősségvállalás, a fárasztó, ‘nem fun’ feladatokba való beleállás, másrészt nincs önhite, hogy érezhesse a saját erejét, harmadrészt nincs még elég tapasztalata a világról, hogy hogyan is működik, és ezek következményeként az egész kamaszkor az ambivalenciájáról szól: önállósági lázadásai mellett valójában nagyon nem akarna felnőni, mert akkor szembe kellene néznie a külső-belső valósággal, és bele kellene állnia a kihívásokba és felelősségekbe – és a külső-belső bizalomadásba. Ami félelmetes, sok, irtó terhelőnek néz ki, irtó száraznak. 

Aztán amikor eljön az ideje annak, hogy kirepüljön a családi fészekből, a legtöbb fiatal dühös a világra és a szüleire, hogy miért hagyják cserben, miért nem vigyáznak rá tovább, miért lökik a számára kiszámíthatatlan ismeretlenbe, felnőtt felelősségekbe stb. Pár évvel később, amikor már megtapasztalta, hogy életben maradt, sőt megtanulta megteremteni magának a szükséges dolgokat, és egyre inkább kapisgálja a saját képességeit, erejét, elkezdi tudni élvezni (normális esetben) a helyzetet, és beérve egy valóban érett felnőttkorba már nem csak magáért tud és akar felelősséget vállalni, hanem egyre nagyobb körben is (család, közösség, társadalom, bolygó), egyre gyarapodó jóérzéssel és felszabadultsággal. 

Azok a szülők, akik túlféltik a gyereküket, hagyják, hogy az mamahotelben kitolja ezt az egész folyamatot, azok valójában a szeretet hite alatt se nem szeretik, se nem tisztelik a gyermeküket igazán, nem hisznek benne. És a legrosszabbat teszik vele, ők maguk akadályozzák meg egy felszabadult, valóban boldog, felnőtt személyiség és így élet megszületését, beérését. Ha a fióka nem ugrik ki, vagy nem lökik ki a fészekből, sosem tanul meg repülni, életképtelen lesz. Ez az élet törvénye. „Csendes vizek nem nevelnek jó tengerészeket…” (dél-afrikai közmondás)

Az univerzum bölcs szülő. Nem félt, hanem hisz, töretlenül, a gyermek egója nézőpontjából kíméletlenül. Eljött az ideje egy felnövési lépcsőnek. Bele vagyunk ragadva össztársadalmilag, teljes fajilag a kontrollfreakségbe, biztonságmániánkba, a félelembe és a féltésbe. Érkezik hát eme eltévedésünkből fakadóan egy olyan világkorszak, ami igyekszik felborítani minden biztonsági igényünket. Minden vágyunkat a kiszámíthatóságra. A nyugira, a békére, a nem történésre. Mindarra, amit a cikk írója érthetően, de még a bennünk élő sértődött kamasz nézőpontjából megnevez, felhánytorgat. Ideje repülni, ehhez jó szelek kellenek. Jönnek 🙂 És ez valójában nagyon jó, nekünk is, a gyermekeinknek is. Persze ezt általában csak utólag ránézve élvezi az ember 🙂

Ha nem így látjuk, az valójában csak a félelmeink miatt van. Ideje megismerni magunkat, megtanulni a saját erőnket, képességeinket, tudatunkat és a világot. Ezeket csak kihívások közepette lehetséges valóban megtenni. Ideje elkezdeni megtanulni bízni magunkban és a világban, a felelősségvállalás és tudatosság útján. Ehhez pedig muszáj lesz elengedni ezeket a gyermekkorhoz köthető biztonságvágyakat, a kiszámíthatóság, a korábban ígért világ és működésmód illúzióját. Ideje azzá válnunk, akik lehetnénk. De ezt soha nem fogjuk megismerni a komfort-zónánkon belül. Ehhez vihar kell. És az kemény és sok fájdalmat, nehézséget, veszteséget és lemondást hoz majd, igen.

De válhat széppé a szárnyalásunk végül, mindegy mekkora a vihar. Mindegy mekkora. Az lesz a végeredmény, semmi más, csak ami a mi tudatunk valósága. Aki kész ezt felismerni, készen áll hátradőlni a vihar közepébe.

Amikor kiesik a kontroller a kezünkből, onnan a játék irányít. És ez egy Játék 😉 Ideje ‘játszó emberré’ váljunk hát – egy az élet viharos hullámain is derűsen szörföző, felnőtt Homo Ludens fajjá.

Tetszett, amit olvastál? Oszd meg ismerőseddel!