Welcome to the … Middle side II.
A sötét út tévedése
Remek és halleluja, ha a gyakorló eljut a fentebbiek megértéséhez. Igen, van sötét oldalunk. Igen, esszenciálisan fontos, hogy felismerjük ezt, és csukafejessel belekezdjünk ennek a felvállalásába és feltárásába, a lehasítások abbahagyásába, ill. visszagyógyításába. És hogy abbahagyjuk ezt a tökéletes suhshine-jedi képnek megfelelést, és az önbántást azért, mert még nem tartunk ott. Ez így tényleg alapvető. De helló, ez nem a történet vége.
Mi a másik oldal?
Az, hogy a bennünk lévő sötétség elfogadásának, az ennek való teret adásnak megvan a maga helye: ez pedig önmagunkban van! Nem azt jelenti, ha teret adunk neki, hogy attól ne lenne karmikus, ha ezt a sötétséget másokra öntjük úgy, ahogy van. Kicsit sem jelenti ezt!
Azért vannak emberi kapcsolataink, élethelyzeteink, hogy tudjunk tapasztalni – és az ok és következmény rendszerében egyre jobban eszméljünk és tudjunk affelé haladni, ami kevesebb nyomorúsággal, szenvedéssel jár nekünk. Márpedig ez annak az egyre nagyobb értése, hogy hogyan is ne ártsunk másoknak sem magunk mellett. Hogyan legyünk tiszteletben magunkkal és másokkal és a környezettel is.
Attól mert nem leszünk bamba jedik, ne essünk bele abba az elcsúszásba, hogy elszabadult mini-sithekké válunk, akik leverik a saját feszültségüket, sérültségüket, belső kicsiségüket és középpont hiányukat – és az ezekből fakadó agressziójukat, ártó szándékukat a környezetükön.
Ez minden értelemben sötét oldal, soha nem jó a vége. Ilyenkor azért mert azt gondoljuk, hogy akkor mi most teret adunk a sötétségünknek, valójában a teret adással felmentjük magunkat, és önfeledten elkezdünk bántani, nyomorítani másokat, mondván: „nem szabad elfojtani a dolgokat, jogom van hozzá!”
Hát ekkor akar a terünkben lenni a nyavaja! Jobb is, ha eltágul onnan mindenki, mert mellettünk csak az indokolatlan és sehová nem vivő bántás lesz a jussa – és nem is szólhat, nem ellenkezhet, mert akkor azzal „lehasítaná a végre felvállalt részeidet”. Bájos elképzelés lehetne ez – valahol „Darth Vader: Hogyan legyünk társas lények, a vödrön innen” című birodalmi bestsellerében.
A pusztítás energiája benne kell legyen az életünkben, nagyon is, esszenciális. De az ezzel való visszaélésnek, indokolatlan ártásnak és gonoszkodásnak nincs helye. Sem a tudatosnak, sem a tudattalannak.
A sötétségünket felvállalni tehát magunkban kell. Egészen odáig felvállalni magunknak, hogy az teljesen a fénybe tudjon kerülni, meg tudjuk ismerni, el tudjuk fogadni, és ezen keresztül visszaintegrálni önmagunkba. Ebből önmagától fog megszületni, hogy mi az, amit magunkkal és magunkban kell rendezzünk, mi az, amihez kérjünk segítséget, és mi az, amit viszont kifelé kell rendezzünk. Hol kell meghúzzuk a határokat, hol kell kitegyük az igényeinket, hol kell kilépjünk valamiből stb.
De megvan a lényeg? Ez a feljövő és felvállalt sötétség a mi ügyünk, nem másé! Nem a szüleinkké, párunkké, gyerekeinkké, kollégáinkké stb. A sötétség nem. A fénybe került realitást már abszolút tehetjük az ő ügyükké is. Ha az az őszinte és helyzetben járható út, akkor le kell tudni kiabálni a gyerekeink/párunk stb. fejét. De ha ebbe vegyül alázás, el-/lenyomás, ártó szándék (akár tudattalanul), játszmázás, az már roppantul nincs a helyén. Az már csak a mi sötétségünk, és itt már viszont nem létjogosult!
A belső sötétségből megértéssel, elfogadással felszínre került rendezendő dolgok tehát az önfegyelem és a kölcsönös tisztelet terében kell tudjanak megnyilvánulni.
A kulcs: az önfegyelem. Ahol arra is fegyelmezettek vagyunk, hogy ne fojtsunk el (és ezzel ártsunk magunknak), és arra is, hogy ne ártsunk kifelé se!
Magyarul bizony teret kell adni a sötétségnek: de azt nem kell elszenvedje más! Ha belülről valami fáj, valami haragod van, valami nincs a helyén, akkor ezt rendezni kell! Először is fogadd el ezt az érzést, ahogy van! Érezheted ezt, ettől nem leszel gonosz vagy rossz ember/szülő/társ stb. Magyarul hitelesítsd az érzést! Tényleg, bármilyet!
Ez ugyanis egy meg nem értett, el nem fogadott, magára hagyott énrészed, szeretetlenséged, aminek a létezése pedig nem véletlen. Hiába fojtanád el, attól még ott lesz. Gyűlölködsz? Meg akarnád ölni legszívesebben? Irígyled a boldogságát? Egy hatalmas baromnak érzed magad, nagy nullának, aki mindent elront? JÓL VAN. Semmi gond, akkor ezt érzed. EZ VAN. Engedd meg, hogy ez legyen!
De ez rád tartozik első körben. Amikor már magadhoz ölelted, amikor már megismerted, elfogadtad, a mélyére mentél, kifájtál, belepusztultál kicsit (vagy nagyon), akkor utána ami marad – no az tartozik a másikra. Addig nem. Magunkat megérteni és szeretettel megfaragni vagyunk itt, nem a másikat!
Nem megy egyedül? Akkor se add fel, ne legyél se lusta, se gyáva, se gyermeteg, aki nem vállalja az életéért, saját személyiségéért a felelősséget. Igenis lehetünk azok, akik lehetnénk, ha rendbetennénk magunkat. Ha nem megy, vagy elakadsz, akkor kérj segítséget! Ezt teszi egy értelmes felnőtt ember, nem sumákol, és várja, hogy majd feltétel nélkül szeressék, neki mindent szabadjon, és közben ő meg nem tisztel (valójában leszar) másokat azzal, hogy magáért, a működéséért nem vállal felelősséget.
Nőjünk fel, de ne szálljunk el 😉 Jöjjünk le az égből, és nyissuk fel a pöcegödreink fedelét, ereszkedjünk szépen bele, és takarítsuk ki, amit ott találunk. És igen, amíg ezt nem tesszük meg, és még takarítás közben is ott lesz a szaga a ciszternának rajtunk. Na így értékeljük azt, hogy még így is szeretnek minket! De ne akarjunk másokat is berántani a dzsuvába, az nem az ő dolguk. Vannak csatorna-révészek, különféle terapeuták, őket fel lehet fogadni, ha egyedül nem megy az átkelés a dzsuvát leengedő mechanikához…
És ne értsük félre: mindig lesz (na jó, majd egyszer végül nem, de az még arrébb van), hogy minden jó szándékunk mellett mégis ráöntjük a sötétségünket is a másikra. Hogy nem tudjuk irányítani, és marja a környezetünket. De ilyenkor meg az alázat az út: felfogni, hogy mi volt ebben a gáz, és azért elnézést kérni, majd rendbetenni, ami kárt okoztunk.
És tanulni a hibáinkból! Addig gyakorolni, amíg bele nem jövünk, hogy ne kövessük el ugyanazokat. De nem megsemmisülni tőle, hogy mit tettünk, hanem egyenrangúnak maradva és a rendezendő dolgokat attól még kimondva módosítunk a saját működésünkön. Ennyi.
Itt az ideje ötvözni magunkban a jedi és a sith út erényeit, és lefaragni az eltévedéseket. Az ‘arany közép’ út lovagjai egyszerű emberek, akik sem elmenekülni nem akarnak a saját valóságuktól, sem azt ráerőltetni másokra. Belül belemennek a legkeményebb háborúkba is, és a végül ebből megszülető harmóniát tudják adni másoknak és az életüknek. Nincs hazugság, nincs elfojtás, de nincs kifelé ártás sem. Egyensúly van.
Hogy hogyan kell pontosan csinálni a sötétségünk magunkhoz ölelését? – Ha érdekel, várlak szeretettel az Eco-tanfolyamokon!
Hogy a fennmaradó dolgokat, ami viszont a másik emberre is tartozik, hogyan lehet úgy kommunikálni, hogy az a helyén legyen? Hogy ne ártsunk vele, se magunknak, se másoknak, se magának a kapcsolatnak? – Ha érdekel, és megtanulnád: várlak szeretettel az Asszertivitás tréningeken és gyakorló napokon!
Ölelés, és hajrá hát középen, az egyensúly legyen veled!
