Egyik tanítóm egyszer régen mondott egy hasonlatot: az életünk területei olyanok, mint a tányérok, amelyeket – mint egy cirkuszi artista – kezünkben tartott pálcák végén pörgetünk. Ha nem jól egyensúlyozunk, figyelmünket hagyjuk, hogy bizonyos tányérok túlságosan lekössék, akkor a többi tányér leesik.
Ez remek, teljesen találó megragadása volt az egyik legfontosabb témakörnek: az időgazdálkodásunknak. Minél több tréninget és tanfolyamot tartottam ebben a témakörben az évek során, annál inkább megmutatta számomra erejét, fontosságát a kérdéskör.
Semmi mások nem vagyunk, mint a tudatunk, ami tapasztalja az életünket. A tapasztalás ad minden megélést, impulzust, általa haladunk előre (vagy épp hátra) a külső világban és a belső tudati terünkben egyaránt. Ezt a tapasztalást osztjuk el valójában életünk különböző területeire, és azokon belül az egyes megélésekre.
Milyen tipikus területeket lehet említeni:
- Alapvető szükségletek
o Étkezés
o Alvás
o Bevásárlás
o Főzés
o Házimunka
o stb. - Munka
o A konkrét munkavégzés
o A munkahelyen töltött üresjárat
o Hazavitt munka
o Ingázás - Család
o Párkapcsolat
o Gyermekek
o Szülők
o Testvérek
o Egyéb rokonok - Egyéb emberi kapcsolatok
o Barátok
o Közösségeink (pl közvetlen és közvetett szomszédok, edzőtermi ismerősök, sporttársak, munkatársakkal a munkán kívül stb.)
o Közösségi média kapcsolatok
o Random idegenek, akikkel valamilyen kontaktusba kerülünk - Testmozgás
- Szabadidő
o Szórakozás
o Pihenés-feltöltődés - Önmagunk, Én-idő
o Önmegvalósítás
o Spiritualitás
Így felsorolva már eléggé látszik, hogy nem semmi kihívás minden fő területre időt szánnunk.
Érdemes valóban kiszámolnunk, hogy mondjuk 168 órát (egy hetet) véve alapul, mivel mennyi időt töltünk el a valóságban, az pontosan hány százalékot jelent az életünkből. És szembenézni a következő kérdésekkel:
• Melyik az, amiből többet szeretnél, de nem jut rá elegendő idő?
• Milyen arányban irányítod Te az idődet, és milyen arányban határozzák meg mások?
• Mit csinálnál másképp akkor, ha nem lenne benned félelem, lustaság és merev nézetek, hiedelmek arról, hogy mit hogy lehet, ill. kell csinálni? És mellesleg valóban bíznál magadban és az életben?
• És ha felébrednél arra a megértésre, hogy nem valahány éves vagy, hanem van még valamennyi időd hátra, és nem tudhatod, hogy az mennyi is valójában – és valahogy nagyon jól kellene beosztani az így maradt életidőt? Hogy minél kevésbé fájjon a végén, hogy mit kezdtél ezzel az élettel…
Az idő és a stressz fogalma gyakorlatilag összekötődik társadalmainkban. Ráadásul, ha elvégezzük a fenti számolásokat, és megválaszoljuk őszintén és magunk számára is szókimondóan a kérdéseket, akkor olyan dolgok miatt éljük meg a stresszeink java részét, amik pont hogy nem a valóban fontos témakörök.
A fenti hasonlathoz visszatérve arra ébredhetünk rá, hogy azon életterületek tányérjai, amiknek nem biztosítunk elég idő-mennyiséget, figyelmet, előbb-utóbb energiát, lendületet veszítenek, kibillennek a közepükön lévő egyensúlyi pontból, először csak billegnek, majd ha továbbra sem biztosítunk figyelmet, szélsőségesen elbillennek, és végül leesnek a pálcák végéről. Leesve jó esetben csak elrepednek. De nagyon sokszor eltörnek. Modern világban élünk ráadásul, és a repedéseket már kevésbé javítják meg az emberek. Inkább új után néznek – ha van rá lehetőség egyáltalán.
Nem megfelelő fókusszal pont hogy a legfontosabb tányérok hullanak le, repednek, törnek. És ezeket a tányérokat nagyon nehéz pótolni, nem is mindig lehet. Az ezek helyén keletkező üresen maradó tér ráadásul egyre inkább fekete lyukként viselkedik, vákuumot képez, ami gravitációs mezőjével elkezd hatással lenni az összes többire, megbontja egyensúlyukat, mindegyiket veszélyezteti. Sötét, fényt is elnyelő seb az égboltunkon, amit ha nem sikerül befoltoznunk, egy idő után kitöltheti a teret, és a többi tányér amellett, hogy ingadozni fognak, instabilokká válnak, egyre kevesebb fényben pörögnek, korántsem olyan jó élmény már a látványuk, elvész a csillogás, elvesznek a színek.
Az egyes területeknek adott életidő ráadásul még mindig csak a felszín. Az idő adás mélységét a valós figyelem adja meg. Pl. a párunknak adott idő sokféleképpen nézhet ki. Egymás mellett tv-t nézve vagy egymással beszélgetve, egymásra figyelve – két teljesen eltérő minőségű idő. Mindenfélére szükség van persze, de csak egyensúlyban tartva. Azt éljük meg, amire odafigyelünk. Annak adunk energiát. Ha csak nézzük a tányért, de valójában nem látjuk, gondolatban máshol járunk, akkor nem fogjuk észrevenni, amikor elkezd megbillenni, túl későn kaphatunk észbe, hogy le fog zuhanni.
Van egy olyan tányér, ami kis húrokkal van összekötve a többivel. Ez önmagunk tányérja. Ahogy pörgetjük a tányérokat, az őket összekötő húrt megszólaltatjuk. Ha nem megfelelően tesszük, fals lesz ez a hang, viszont ha értjük, hogy a tányérokat hogyan kell jól pörgetni, akkor a hangzás, az így kibontakozó dallam jólesik a hallgatónak. Ha több tányért sikerül összehangolva pörgetni, akkor már egy szép polifóniát kapunk. Ha az életünk összes tányérját sikerül egyensúlyban tartanunk, akkor pedig az életünk összehangja harmóniát teremt bennünk és környezetünkben egyaránt.
Viszont ha ezt az önmagunk egyensúlyáról szóló tányért – amihez mindegyik másik kötődik – kezdjük el elhanyagolni, nem adunk elég fókuszt vagyis énidőt neki, akkor ez billen meg, és elkezdi elhúzni a többit is a húrokon keresztül, a dallam összevissza, zaklatott, feszült lesz. Ha pedig nem eszmélünk, és ezt a tányért hagyjuk leesni, hogy a többire koncentrálhassunk, akkor végül az összeset elhúzza, és így kibillenti, diszharmónia köszönt be az egyes területeken, nem úgy zenélünk, ahogy szeretnénk, amire szükség lenne, hiába erőlködünk az egyéb tányéroknál, a húrok nem engedik, hogy azok függetlenül működhessenek. Ha sokáig áll fenn ez az állapot, akkor a diszharmónia bántó disszonanciává, elakadásokká, bukásokká, betegségekké sűrűsödik.
Egész életünk – ha feleszmélünk rá, ha nem – annak függvénye, hogy adunk-e megfelelő, minőségi időt önmagunknak, az önmagunkkal való foglalkozásnak. Hogy rendben vagyunk-e magunkkal, hogy ki tudjuk-e pörgetni az önmagunk tányérjára halmozódó feszültségeket, tudati-érzelmi-fizikai ballasztokat, amik félrehúznák a tányért. Ha nincs középpontban ez a tányér, nem tudjuk a többi dallamot harmonikussá tenni. Ha enélkül próbáljuk erőltetni a többit, harcolunk az életünk természete ellen, csak kifulladunk, és végül nem marad erőnk semmihez.
Ennek a tányérnak a középponton tartása pedig attól függ, hogy megismerjük-e ezt a tányért, megértjük-e, hogy mikor, miktől van középpontban valójában. Megtanuljuk-e felismerni a gyengeségeit, azokat a tendenciáit, ahol valamit nem jól csinálunk, és emiatt elbillenést okoznak. Ha ráébredünk arra, hogy nem is igazán ismerjük ezt a tányért, vakfoltokon át látjuk. Hogy csorbaságait kijavítva zökkenőmentesebben, simábban tud pörögni. Hogy milyen erőhatások lendítik be, és milyen erőhatásokkal kell megtanulnunk jobban bánni, amik nem megfelelő reakcióink miatt csak lelassítanák. Meg kell tanulnunk, hogy pontosan hogyan is történik a kapcsolódása a többi tányérhoz. Min múlik a kapcsolat, és annak megszakadása, mivel tudunk szép dallamot kicsalogatni az egyes húrokból.
Az igazi feladat ennek a tányérnak a mesterévé válni. Ezt hívják úgy valójában, hogy belső munka, lényegi spiritualitás. Modern társadalmunk nem igazán érti ezt, összekeverik a spiritualitást az ezoval, az elszállttal, a vallásokkal, a transzcendentális ismeretekkel stb. Pedig valójában ez a lényege: megtanulni harmóniában működni az élettel, saját magunk és kapcsolódásaink mesterévé válni. Ez dogmákkal, merev nézetrendszerekkel nem fog menni. Ez megismerésen és felelősségvállaláson át működik. A valós spirituális gyakorlatok erről szólnak, nem másról.
Az időgazdálkodás, ha igazán jól csináljuk, egyfajta konklúziót hozhat magával: ideje befelé figyelni, énidőt biztosítani magunknak, ami a belső megismerésről szól. Ezen keresztül azzá válhatunk, akik lehetnénk, s az életünk lehet olyan, amilyenné már tudatosan tesszük. Tegyük hát azzá, szóljon szépen minden húr, érjük el az összhangzatot, a harmóniát!
2019.03.05.
