Eddig az volt a mondás, hogy az emberek megvesznek 15 perc hírnévért. A jelenben és a holnapunkban viszont már egyre inkább ez állja meg a helyét:
A jövőben mindenki akar majd magának 15 perc ismeretlenséget.
Nos, ez hosszú lesz, ha csak a lényeget szeretnéd, gördíts le az Exit(us) részhez, akkor a szöveg felét kapásból át tudod ugrani 😉
Ma az életünk – önkéntes és aktív részvételünkkel – ki van téve mások elé. Posztolunk otthonról, az étteremből, az utcáról… végtelenségig lehetne sorolni, hogy mi mindenről. És végtelen tartalmat látunk mások életéből is.
„Követnek” minket, és „követünk” másokat. 2011 volt az az év, amikor először kapta meg egy izraeli gyermek a Like keresztnevet büszke szüleitől. Kultúra-fogyasztásunkat is már a közösségi médiákon felbukkanó ajánlások befolyásolják sokszor. Minél fiatalabb korosztályokról beszélünk, annál inkább életük nem csak szerves része, de alapvető platformja a Facebook, a Twitter, az Insta stb…
Sokan szídják a közösségi platform világot, kevesen nem használják. És nagyon kevesen használják úgy, hogy ne az használja őket. Lehet beszélni adat-halászatról, politikai, ill. kereskedelmi célú etikátlan manipulálásról, arcfelismerő rendszerek fejlesztéséről, titkosszolgálati megfigyelésekről stb. ezek mind fontos és erősen problémás részei ennek a világnak, de most mégis egy másik dimenziót emelnék ki, ami legalább ekkora gond.
A magány szerepe
Túlélésünket korábbi évezredekben alapvetően meghatározta, hogy közösségben élünk-e vagy egyedül maradtunk. Egyedül nem volt esélyünk. Emellett csak az egónk működéséből fakad elkülönülésünk, viszont lényük alapvető működése az egységben levés a mindenséggel – minél inkább kapcsolódunk harmóniában, annál egészségesebbek vagyunk. Társas lények vagyunk tehát, ha hisszük/akarjuk, ha nem.
És erőteljes fizikai és pszichés stresszreakcióval reagálunk, ha kívül maradunk valami miatt vagy szimplán kizár/elutasít minket egy közösség. Minél tovább érzi a magányt valaki, minél tovább ragad ebben a megélésben, annál inkább fokozódik benne az önértékelés sérülése, a még komolyabb elidegenedés, a félelem a világtól, másoktól, akár a harag és a destruktív érzések is, egyre inkább tévesen látja a helyzeteket, egyre inkább beszorul az elméje elkeseredett védekező-támadó működésének fátylai mögé. A magányban kiszolgáltatottabbak vagyunk a függőségeinknek, egészségtelenebbül, és szűkebb palettán étkezünk, nincs elég lendület a sporthoz, mozgáshoz. Az egyedüllét asztalához így a depresszió ül le velünk csendben, csak általában nem másik székre, hanem ránk.
Érdekes fiziológiai tény, hogy a magányos emberek fele annyi idő alatt érzékelik a veszélyhelyzeteket (annak a belső megélésnek a feszítő ébersége, hogy csak magukra számíthatnak), mint a nem magányban élők. Ez hasznosnak tűnik, és az is lenne a természet erőivel, vadállatokkal, ellenséges törzsekkel harcolva. De nagyon nem hasznos az iskolai/irodai környezetben. Hatására sokkal több mindent azonosít támadásnak az egyén, sokkal inkább érzi a mindennapi, másnak talán fel sem tűnő helyzeteket veszélyesnek, támadónak. Nehéz lesz velük még jobban, egyre kevésbé tudnak harmóniában kapcsolódni, állandó besérülés/visszatámadás a működés.
Homo Twitterus
Olyan érzést keltenek a megosztások, csetek, üzenőfal a közösségi platformokon, mintha aktív kapcsolatban lennénk emberekkel, és a felbukkanó megosztások (cikkek, vélemények, zenék stb.) alkotnák a kapcsolatot a világgal. Mintha a tudatunk jelen lenne egy nagy barlangban, ahol ott van mindenki. A rudabányai barlangban találtak anno maradványokat egy előember (Rudapithecus hungaricus) csontvázából. A cyber-tér-barlangjaiban hány de hány ember, Homo Twitterus tudatának csontvázait találjuk meg..
A generációs hatások miatt, és a természetes közösségi igény miatt jelen társadalmunk fiatal és középkorú tagjai nehezen állnak ellen a közösségi médiának és az üzenetküldésnek, ez tűnik ösztönös megoldásnak a magányra. No meg persze világtrend, ki sem lehet kb. maradni belőle, természetes közegként működik, mint őseinknek volt a barlang.
A közösségi média használó generációk mivel nem építik fel (nincs rá módjuk a modern életformánkban) önmagukat valós küzdésekből, földre esésekből és felállásokból, kitartásból, eredményekből, igazi önmegtapasztalásokból, ezért óhatatlanul instabilok belül, mások elismerése alapján tudják csak elfogadni, értékelni magukat. Az önképet tulajdonképpen nagy mértékben átveszi ilyenkor a visszatükröződés.
Egy „Like-özön”, egy pillanatnyi boldogságélményt ad, de a tegnapi Like-ok ma már nem tudnak azt adni, ezért újabb és újabb dolgot kell mutatni. Így ez gyorsan olyan működéssé válik, ahol megállás nélkül azon megy az izgulás, hogy másoknak hogyan tudnák azt mutatni, hogy ők valakik: kalandosak, gazdagok, sikeresek, boldogok, szépek, elismertek-népszerűek, okosak, bölcsek stb. Mert a Like-ok az egónak nyugtázások, elismerések, megadják azt az élményt, mintha az emberek tényleg azok lennének, akinek mutatják magukat. Az azonnali jutalmazás és elismerés és önkép felmutatási igény jobban tombol, mint valaha a történelemben. És csak halkan jelzem meg, hogy ezzel azért eszméletlenül nagy mértékben és könnyedén vissza lehet ám élni, hihetetlen könnyen lehet ezen keresztül befolyásolni egyre nagyobb tömegeket.
A kitett képek, videók úgy néznek hát ki mások számára, mintha ez lenne az állandó, megszokott működés, a valóság, de a kép elkészülte után marad a szorongás, egyrészről, hogy ez nem is a valóság (belül tudják magukról, belülről halál bizonytalanok), csak egy jól sikerült, kiragadott vagy legtöbbször pusztán teljesen megkreált pillanat. Másrészt, hogy mit fognak majd mutatni holnap. Mivel belülről nincs meg az önértékelés, drogként kell a másoké. Ráadásul olyanoké, akik javarészt valójában irrelevánsak számukra. Teljes önmeghasonulás: nem fontos, sőt akár ellenszenvvel/lenézéssel kezelt emberek véleménye lett esszenciálisan fontos. Eddig is enyhébben így volt ez pl. a szomszédokkal, hogy „Jáj, mit szólnak, ha nem mossuk fel magunk előtt a folyosót, tiszta retek, gyerekek..”, de ez itt most sokkal erősebben, áthatóbban tematizálja az egyének tudatát. Maszkká silányítják magukat, és a maszk fénye határozza meg a boldogságélményt.
Ráadásul megszűnt ezzel a közösségi médiahasználattal a privát szféra élménye, mindenki belelát már a legbelső dolgainkba. Egyrészt háttérben lopakodó veszélyt jelent a fent említett Maszk tökéletességének illúziójára, másrészt kiüresednek a kapcsolatok: mutatják és kevésbé élik meg, sajnos nagyon sokszor ez a valóság a fiatalok között, hányszor futunk bele ebbe. Társas magány, társtalan magány állapota a jellemző egyre inkább.
Korábban említettem a magányos emberek kiélezett veszély-érzékelését. Akkor ehhez tegyük hozzá a közösségi platformok hatását:
Az internetről korábban is leírták már a szörfözgetés berántó pszichológiáját. A közösségi portálok felülete ugyanazt a hatást okozza, csak még intenzívebben. „Csak még egy kicsit legördíteni, biztos lesz valami fontos/baró/tudnom kell róla/jó zene/pletyó..” 1 órával később „Most már tényleg abbahagyom.. de cuki vietnámi reklááám…” Állandó készenlét, ugrás a pittyegésekre, szeretvágyból és megfelelési/informálódási kényszerből kényszeres telefon-nézegetés lett, és belső szűkölés, ha túl sok idő telik el a csekkolásig.
Az emberek javarésze zaklatottá válik, ha nem nézhet rá ezekre, függésben élnek. Egyre erősödő és állandósult figyelem-/koncentrációs zavar vált jellemzővé, olyan szinten, hogy a vállalatok már külön kénytelenek figyelembe venni a munkakörtervezésnél, hogy az újabb generációk képtelenek egy dologra figyelni huzamosabban, és nem is akarnak, állandó impulzusokra van szükségük. Jól multitaskolnak, de nem is tudnak másképp működni. És gyorsan besokallnak a monoton dolgoktól, nem megy nekik. És nem is tudnak benne teljesíteni.
Zaklatott a tudatuk, és ez megjelenik minden terén az életüknek. Kb. képtelenség, hogy pl idáig eljut az olvasásban egy ilyen fiatal..
A magánnyal felerősödött veszély-szenzitivitás csak még súlyosabbá vált a közösségi portálokkal. Állandó készenlét lépett fel a tudatban, hogy egyrészt nehogy lemaradjon valami fontosról az ember, másrészt hogy nehogy megbántsa a (zömmel irreleváns) sokaságot – vagy épp azt higyjék, hogy nem tud válaszolni a vitában, és a másik „győzött” -, hogy nem válaszol elég hamar, harmadrészt, hogy valamilyen hírt kell adnia magáról, különben nem létezik, elfelejtik. Tényleg, Zolika elfelejtett, meghalsz, ijjé.. 🙂
Ha ezt olvasod, csak figyeld meg a like-figyelésed. Meg-megnézed, hogy hányan lájkolták már az aktuális képed, bejegyzésed, állapotod? Érzelmi reakcióid kötődnek az ott látott számokhoz és kommentekhez, dicséretekhez? Öröm, csalódottság? Elégedettség vagy izgatottság? Mindegy, vagy nagyon nem mindegy, hogy mit látsz ott?
Ééés: milyen gyakran nézed meg, hogy hol tart a számláló? Mennyire tematizálja a működésedet? Állandóan kéznél a telefon/notebook, hogy csekkold?
És az üzenőfalat? És a mailjeidet? És a többi ilyen portált?
Na ilyen a valós állapotod 😉
Figyelemzavaros gyereknek netes telefont adni megfelelő korlátozások, folyamatos odafigyelés, következetes szigorú vigyázás nélkül egyenlő a komoly károkozással, ennyi erővel tegyél a feje mellé egy hangszórót, és két szólamban játszd neki a Gumiguppik főcímzenéjét és a Dj Bobo Best of válogatást egyszerre… Persze a szülők inkább jóban akarnak lenni a gyerekkel, oly keveset vannak vele, egyik héten apánál, másik héten anyánál, nem szabad keményebbnek lenni, mint a másik szülő, akkor a gyerek majd ott akar lenni szívesebben, jobban fogja szeretni a másikat…
Exit(us)
Szóval eljutottunk abba a korba, ahol megteremtődött az igény (pszichológiailag mindenképp, ha tudatosan sokakban még nem is) az ismeretlenségre, hogy visszahúzzuk magunkat a fölöslegestől, ami olyan fontosnak hat (amíg nem ébredünk fel belőle). Ahhoz, hogy megkapjuk végre magunkat, meg kell haljunk nagy mértékben a többiek és a netes tér számára. Ez mindig is így volt, az idők kezdetétől a belső csönd és visszavonulás volt az igazi út, mindig is kintről befelé kellett fordítanunk a fókuszt. Béke, harmónia, középpont – errefelé lehetett megtalálni ezeket kétezerötszáz éve is.
De most már odáig gyorsultunk, odáig zilálódtunk, hogy nem csak a meditációban és az egyéb gyakorlatokban kell meglépni ezt a tempóváltást, hanem muszáj az eszközhasználatunkban is. Különben a tudatunk az eszméletlenül felesleges bulvár sztorik, komolynak és fontosnak ható hírek, hangulatkeltések, vélemények, cukiságok, animációk, személyes történetek, ezo-jóslatok, kollektív felháborodások és ellen-felháborodások trágyadombjaként éli le ezt az életet, megzizzenve. Nem annyira szerencsés karmikus kifutás…
Mit lehet tenni? A Facebookon keresztül írom le, így érthetőbb lesz, és nyilván analóg módon érdemes a többire is ugyanígy alkalmazni:
Teljesen ki kellene lépni?
Nem gondolom megfelelő válasznak. A túlélés kulcsa mindig is az alkalmazkodóképesség volt. Ráadásul ha veszünk egy megvilágosodott személyt, a leginkább őt jellemzi ez: minden helyzetben optimális választ tud adni, a szabadság, boldogság tényezői mellett a mindentudás jellemzi, vagyis minden helyzetben képes azt a megfelelően kezelni, modern kifejezéssel: képben van, nem bénul le a modern világban, nem csak a hegyi kövek és kérődző jakok között megvilágosodott, hanem a Föld minden pontján gyorsan tud alkalmazkodni, és optimálisan használni a környezetét, lefagyás, megakadás nélkül.
A modern élet, kommunikáció, társadalom része a Facebook jelenleg, a megvilágosodottban pedig nem akad meg semmi, hagyja átáramlani magán a valóságot, és tud vele áramlani.. A tiszta tudat mindig is a középre törekszik. Nem túlzásokra, egyik irányba sem. Próbáljuk meg hát a közepet megtalálni, ahol életképesen tudunk a jelen társadalmában részt venni, élni csatornáival, fórumaival, s közben épek maradunk, megmarad a belső nyugalmi terünk.
Ha posztolsz, reakciókra számíthatsz, s ezek különböző hatásokat keltenek a tudatodban. A Like-ok, pozitív kommentek, ahogy fent írtam, a jutalmazás drogját adják, így hát ha úgy érzed, fontosak számodra ezek: akkor ne posztolj, dolgozz magaddal, az önelfogadásoddal, önszereteteddel, értéked érzésével, a megfelelő belső erő és öntisztelet megtalálásával. Ez a kinti életben, élethelyzeteidben történhet, és ha gyakorlott meditáló vagy, akkor a tudatod megfigyelő terében, nem a Facebookon vagy egyéb ilyen helyeken, ezek csak illúziók, és valójában csak rombolnak, ha erre használná a tudatalattid..
Légy jelen, ha akarsz a közösségi médiában, de lehetőleg csak 1 portálon: csökkentsd a zajt, és a kényszerességet, időrabló tereit a felszíni tudatodnak! Az elején lehetőleg ne nagyon tedd ki magad még. Olykor ismerőseid egy-egy szimpatikusabb posztjánál képzeld el, hogy te posztoltad ki, és nézd meg, hogy hogy esnek a visszajelzések! A dícséretek, az ellenkezések, fölösleges kommentek, okoskodások, trollkodások. Tanulj magadról, használd a helyzetet, hogy megértsd, itt is csak az a lényeg, hogy harmóniában maradj, és ne tematizálja a tudatodat jobban, mint amit középpontodban maradva szeretnél megélni! Máris dharmát viszel a karma terébe, emelkedésed eszköze lesz.
És amikor már úgy érzed, elkezdenél posztolni, mindig gondold át előtte, hogy mi a célod vele. Ha a visszajelzések jutalmazó hatása, akkor ne tedd ki. Ha tipp adás, elgondolkodtatás, emelés, felébresztés valami fontosra, a boldogságod vagy az élet szépségének megosztása, mehet. Ha sajnáltatni akarod magad, ha így akarsz figyelmet/szeretetet/fontosságérzést kicsikarni, ha hazudni akarsz egy szokásos délutánit, ha meghurcolni akarsz, vagy csak félsz attól, hogy elfelejtenek különben, akkor menj, faragj egy szappan-zen-pelikánt, annak folyamata hasznosabb lesz a tudatodnak!
Magadról csak akkor posztolj, ha úgy gondolod, örömöd még teljesebb, ha másoknak is adhatsz belőle. Amúgy minek? Kit érdekel a sikeressé hazudott arcod egy drága étteremben vagy egy szép tájon? (Pár embert amúgy igen, ők valóban szeretnek, de velük jellemzően találkozol is személyesen vagy telefonon is beszéltek.) Ezzel csak fel akarsz vágni, hogy te is légy akkora májer, mint a szomszéd Lali, aki a tegnapi fotóján Ferrariban ült, megcsillant a sapija sildjén az aranyszínű Thug-matrica, és elhitte magáról egy percig, hogy ezáltal épp valaki. (És aki nem vigyáz, az elhiszi róla, hogy Lali életét egy Ferráriban tölti, csillog a sildje, és már császár szintet ért el az életben.)
Az életed, privát szférád maradjon meg a tiéd! Éld meg a kalandjaidat, érzelmi, kapcsolódási helyzeteidet igazán, ha lehet, fotót se csinálj, max csak 1-2-t, azt is csak jövőbeli magadnak. Csak légy ott jelen, és tartsd meg magadnak, legyen a kincsed, ne alacsonyítsd le, értéktelenítsd el azzal, hogy másoknak akarod megmutatni, ne légy ennyire függő mások véleményétől, ne akarj bizonyítani, mert azzal csak azt bizonyítod, hogy nem vagy eléggé rendben még!
Olyat posztolj, amit írtam: tipp adás, elgondolkodtatás, emelés, felébresztés valami fontosra, értékre, magasztosra; a boldogságod vagy az élet szépségének megosztása, azért, hogy másoknak is jó legyen, ne azért, hogy magadnak próbálj belülről szűkölve adni vele valamit, ami hiányzik az önképedből!
Ezek meg olyan témakörök, amiknél előfordulhat, hogy bizony beakad valakinek a gondolatod, nézeted, és betámad, görcsös vitába húz be, ha nem figyelsz. Mindannyiunkat húztak már be ilyenbe, tanuljunk belőle! A FB olyan, mint az erotikát hangosan megélő szomszédasszony magánélete: mindenki bevonódik, aki a közelben van, ne lepődjünk meg rajta, ha az arrajárók bekopognak, és véleményt mondanak, buzdítanak vagy ötleteket adnak, hogy hogyan tovább, esetleg részvételi szándékukat fejezik ki vagy épp helytelenítésbe, támadásba kezdenek a saját érték skálájuknak megfelelően… Nem érdemes bosszankodni egyik miatt sem, a dolgok természete nem a helyeslésünktől vagy kritikánktól fog megváltozni, az ilyen. Előre tudni kell, hogy ez egy ilyen játék, ha játszani akarunk, akkor ez várható.
Ha megvisel a ventilláció, ami emberek lelki nyomorából tör fel az üzeneteid hatására, akkor csak annyit ossz meg, amit fel tudsz még dolgozni, helyre tudsz tenni. Lásd be: kéretlen minden, amit okoskodni akarsz (ez az írás is teljes kéretlenségben születik), még ha nagyon hiszel is benne, és esetleg tegyük fel az univerzummal is harmóniában van. Attól még ha Ödönkének beakad, az univerzum békésen fogja nézni, ahogy belédmar a blokkjainak, fátylainak megfelelően. Tanulni vagyunk itt, Ödön első blikkre a „Barmok kezelése” tantárgy aktuális tanára. Következő szemeszterben viszont rá fogunk jönni, hogy ő oktatja a „Nincsenek is barmok, csak sérülés és tudati fátylak léteznek, avagy az Együttérzés 2” kurzust is. Master képzésen meg majd beficcen még a „Nincs is igazság, jó vagy rossz, csak nézőpontok, és következmények” tantárgynál, ami azért lássuk be, van vagy 15 kredit összesen..
Ha meg már jól bírod, akkor meg vállald be a véleményed! Ha az nem gőgből, ‘én jobban tudom’-ból, direkt hergelésből (ez is figyelemvágy ám, csak ambivalens tendenciákból jön), profetikus beakadásból jön, akkor vállald be, mert csak így adhatsz! Megosztó lesz, nyilván. Ha valaki elutasítja, támadja, amit vallasz: jól van, nem kell zokon venni. Ha van mit tanulni belőle, akkor ne légy gőgös, fogadd el (én nem ismerek tévedhetetlen embert, te igen?), és köszönd meg – ha csak a türelemtanítást lehet, azt is. Ha valaki isteníti, amit írtál: jól esik nyilván, de valójában pont fölösleges kéne legyen, és ha nagyon jól esik, légy éber, könnyen káros is lehet az egódra, tisztánlátásodra, alázatodra. Ha valakit segítesz, mert posztod révén már így tisztá(bba)n lát: no ezért van értelme, neki tudtál adni. Ha valakit meg legalább kicsit elbizonytalanítasz korábbi merev nézeteiben, magot ültetsz: a legszebb tevékenységet végezted épp, tanítója lettél, a szó nemes értelmében, a többi már rá vár.
Egy kedves tanítványom hívta fel a figyelmem arra a kérdéskörre is (teljesen igaza van a fontosságában), hogy mennyire megtévesztő, amikor az ember munkaeszközként tekint az FB-ra (vagy bármelyik másik ilyen csatornára), és ezért akkor megy fel, amikor mások akarják (üzennek, írnak, válaszolnak, hívnak stb.), és elfelejti, hogy ha munka, akkor le is lehet rakni, ahogy a munkaidőnek is vége van egyszer. Mert ez határterület, és bizony sokan visszaélnek azzal, hogy keresik nem magánéleti kontaktálódással az embert, munkaidőn kívül is.
Kapj észbe, kapcsold ki, szimplán ne reagálj, értsd meg magad számára, hogy jogod van hozzá! Majd válaszolsz munkaügyben munkaidőben – de még jobban teszed, ha a választ a hivatalos csatornán teszed meg, ezzel szelíd jelzést adva arra, hogy mindennek meg van a maga helye.
A fő felületét a FB-nak, ha nem muszáj, be se kapcsold, pillanat alatt fogja a tudatod, és beránt a ‘fontos megnézni ezt is, azt is’ illúziókeltésével, és megtermékenyíti a tudatod egy rakat fölösleges ismerettel vággyal, érzéssel. Használj hát óvszert: töltsd le az üzenetküldő app-ot, jelen esetben a Messengert (de csak a telefonodra, a számítógépen nem segít az adatbiztonságod megtartásában!), és azon keresztül majd megtalálnak, ha kell, te is tudsz így kontaktálódni. Úgyis relatíve kevés ember érdekel igazán, a többinek ne is nézd a kamu életét, az életidőd érték.
Viszont: ha a telefonra telepített alkalmazás pittyeg – kényszerességünkben azonnal reagálni kell – ha nem vagyunk magunknál. Márpedig általában valaki vagy valami másnál vagyunk tudatban, többet töltünk vendégségben, mind itthon, a jelenben.. Szóval ne pittyegjen! Az appok kényelmi része még nem lenne baj, de ne hipnotizáljon minket.
– Ha nincs túl sok követőd:
• A FB-appban és a fő felületen is vegyél ki a beállításoknál kb. minden figyelmeztetést! Különben azt az illúziót kelti, hogy óránként 35 fontos dolog történt. Pedig egy se. Ne mutassa, hogy vmelyik ismerősöd folytatta a történetét, vagy videót osztott meg, azt se, hogy vmelyik kedves ismerősöd az életidejét arra fordítja, hogy FB-játékban farmot épít, és invitál, hogy te is termessz pixel-répát, ahelyett, hogy párkapcsolatod lenne vagy barátaid. Nem kell tudj az összes státusz-update-ről! Igazából úgysem érdekel, csak akkor, ott tűnik úgy. Ha érdekel, fontos, hogy mizu a másikkal, de csak az üzenőfalas kiírást látod, és nem tudod meg bővebben, hogy mi történt (pl. mert a másik nem hív fel telefonon, ill. nem ír direktben rád, hogy megossza veled), van egy fontos hírem: te nem vagy igazán fontos neki, ennyire nem!
• A FB alkalmazás ikonja ne mutassa, hogy hány meg nem nézett bármid van. Majd amikor ráérsz, rákattintasz, és milyen izgi: meg fogod tudni, pont ráért addig. Állapodj meg magaddal, hogy naponta/hetente hányszor kattintasz rá – és tartsd be! Ja, és legyen kevesebb, mint az eddigi rákattintás-szám 😉
• Messenger alkalmazásnál ne engedd, hogy akár hang, akár pop-up üzenetekkel tájékoztasson, hogy valaki írt neked! A Chat-fejek se ugorjanak fel! Ha baj van, felhív. Ha nincs baj, ráér. Amúgy általában nagyon ráér, csak mondom.
• Ha nem állítod be, hogy az ikonja ne mutassa, hogy hány üzeneted van – az ott látott szám kényszert fog előidézni benned, hogy megnézd. Ha megnézted, akkor meg már úgy érzed, illik válaszolnod..
Gyermekkoromban a posta pár nap alatt elvitte az üzenetet. Aztán aki szorgos volt, az válaszolt rá pár héten belül. A kevésbé szorgos nem is válaszolt, túl sok volt a macera vele. Most meg túl könnyű, túl kényelmes. És annyi üzenet van, annyira kevés életet hagy..
– Ha már terhelően sok követőd/ismerősöd van, állandóan bombázva vagy üzenetekkel:
• Csinálj meg mindent, amit fent írtam
• Ezen felül kénytelen leszel nem válaszolni mindenre, egy idő után teljesen tönkretesz, a legjobb szándékod mellett is. Aki igazán bajban van, el fog érni máshogy, de te tiszteld annál jobban a magánéleted pici maradékát és a szeretteidet, hogy nem foglalkozol mindennel, és nem válaszolsz mindenre. Ezt most remélem meghallottam..
• Szóval vedd ki a Messengert a látható részéből a telefonodnak, és naponta 1 max 2 alkalommal nézz rá csak, és adj magadnak 10-15 percet max, hogy válaszolj pár szóban.
• Ne felejtsd el elvégezni ugyanezeket a beállításokat a számítógépeden/egyéb eszközeiden is, ne maradjon biztonsági rés. Figyelj oda, hogy a csoportokból, appokból jövő push üzeneteket is kapcsold ki (irtó sok csoportba beteszik az embert, ha nem figyel, az mind arra jó, hogy megbolondítson a végtelen fölösleges üzenetekkel). Gyakorlatilag semmi más nem kell maradjon, csak az, ha direkt üzenetet kapsz, vagy megpróbálnak bejelölni valamilyen posztban.
• Léteznek a FB-on belül is válaszoló-robotok. Ha már nagyon gáz a szitu számodra a végtelen megkereséstől, vesd be őket, te meg tűnj el a térből. Akik keresnek, írnak, nem látják át, hogy ők csak 1 dolgot írnak neked, csak kicsit – és hogy ez számodra akár száz vagy még több üzenetet jelent naponta. Nem lehet elvárni, hogy az emberek belelássanak ebbe, nekik ez átláthatatlan, bele sem gondolnak („légyszi gondolj rám ma” – 40db, „jáj morci a teknősöm, mit csináljak”- 30db, „szerinted transzvesztita az anyósom?” – 2db, „megnéznéd, hogy mi baja a kollégám bajszának, hulladozik..”- 60db stb.) muszáj neked lépned, nem kell szeressenek, az nem is igazi szeretet…
• Keress olyan alkalmazást, ami biztonságos üzenetküldést tesz lehetővé, nem kötődik közösségi portálhoz, nem jelzi az ismerőseidnek, ha te is beregisztráltál az appra, és csak azokat invitáld meg ebbe az alkalmazásba, akik valóban a legbelső, privát szférádhoz tartoznak. Velük így tudsz emberi mértékben üzeneteket váltani, kihasználva a netes kommunikáció előnyös oldalait.
Ja igen, lehetne ezt az egészet önuralommal is csinálni valójában, mindegy mi a környezet, de ha ez elvárható lenne csípőből, akkor nem kellett volna ezt az egészet megírnom. Maradjunk abban, hogy a mai világban ezekkel a lépésekkel kezdődik az önuralom, és ha ez megvan, elkezd csitulni a tudat felzaklatottsága, és lesz belső teresség további lépésekre a nyugalom felé.
2019.01.25.
